Kezdhetném azzal, hogy „Mit nekem te zordon………….“, de erról majd később. Kezdjük inkább a végével: júniusban három hetet töltöttünk barátnőmmel, Cilivel Innsbruckban. Rámoltunk, szortíroztunk, válogattunk: ez itt marad, ez eldobandó, ez jön velünk. 42 év, az innsbrucki egyetemen töltött munkásságom alatt hihetetlen sok anyag halmozódott fel: könyvek, jegyzetek, kutatások dokumentációi, előadások szövegei, ezekhez és a publikációkhoz gyűjtött jegyzetek és irodalom, diákjaim disszertációi, diploma- és szeminármunkái. Lassan haladtunk, szép volt az idő, egy kis nyaralás nekünk is jár, meg hát év végéig, a lakás tervezett átadásáig, még sok idő van. Október 11-én jöttünk újra Innsbruckba, hogy kiürítsük végleg a lakást. Erre két hét időt adtunk magunknak – négy hét alatt, jó barátok segítségével, amiért hálásak vagyunk, tényleg elkészültünk. Egyben búcsúztunk Innsbrucktól és az innsbrucki magyar társaságtól: szép időben megjártuk a „Schillerweg“-et, felkerestük kedvenc helyeimet: a Café Centrál-t, a Katzung kávéházat, a Leo mozit és az Amrasersrtaße-i uszodát. A péntek estéket a Magyar Házban töltöttük, részt vettünk a „ Törgele“ kiránduláson , Antalóczy (Jenewein) Izabella meghívására kortárs szemtanúként beszámoltam az Adolf Pichler Platz-i gimnázium magyar növendékeinek az ’56-os eseményekről, a Magyar Ház ’56-os megemlékezésen ünnepi beszédet tartottam, barátokat látogattunk, vendégek voltunk a Szabados Péter által tiszteletünkre szervezett Búcsúvacsorán a „Purner“-ben. Aztán november 13-án készítettem egy – két képet a Nord Kette-ről, előtérben a villával, ahol 38 éven át laktam és elindultunk Baden bei Wien felé, új ausztriai lakhelyünkre.
És hogyan kezdődött? 1972-ben 31 évesen feladtam Hamburgi állásomat, lakásomat és világgá mentem. Gondoltam, új életet kezdek. Folytatom egyetemi tanulmányaimat Innsbruckban és közben gondolkozom azon, hogy hogyan tovább. Innsbrucki tartózkodásomat két – három évre terveztem. Szeptember elsején beköltöztem a Magyar Házba. Groh Atya (a Ház akkori vezetője, és ahogy ő mondta Isten kegyelméből egyben fenntartója) a konyha melletti, földszinti szobát jelölte ki számomra. A szobában egy vaságy, egy asztal, egy szék és egy kereszt a falon. Egy régi barátom, aki levitt két bőröndömmel Innsbruckba autójával, a látványt így kommentálta: Tamás, te nem vagy normális – aztán elindult haza. Érkezésemkor rossz, esős idő volt, harmadnapra kisütött a nap, akkor láttam meg először a hegyeket. A házban velem együtt 13 magyar diák lakott, én voltam a legidősebb. Következő pénteken a Diákszövetség (hivatalosan „Innsbrucki Magyar Diákok és Akadémikusok Szövetsége“) éves közgyűlését tartotta a klubteremben.
A beszámolók után a következő programpont: új vezetőség választása. Mivel már diplomás voltam, meg akartak választani úgynevezett „akadémikus elnöknek“. Szabadkoztam, hogy semmi tapasztalatom nincs ezen a téren és fogalmam sincs, mi lenne a feladatom. Jó,mondták, akkor legyek alelnök vagy hivatalosan „diákelnök“. Ezt elfogadtam. Amit akkor nem tudtam, az egyesület alapszabálya szerint az akadémikus elnök egy reprezentatív tisztség . A munkát a diákelnök végzi. Hát így kezdődött.
És hogy ment tovább? Szerencsére az IMEASZ vezetőségének volt olyan tagja is, mint pédául az 1983-ban elhunyt barátunk Szőke Tamás, aki tudta mi az elvárás: megrendezni az ’56-os ünnepséget, a Mikulás – partit, a Farsangi – partit, a Március 15-ei ünnepséget és egy- két előadást, ez a minimálprogram, de bált szervezni, feleleveníteni az Innsbrucki Magyar Bálok tradícióját, ez lenne azért az igazi valami. Ebbe a második évben tényleg bele is vágtunk. Mivel a rizikó a több éves kihagyás után nagy volt, óvatosan indítottunk. Tradicionális farsangi bál helyett nyári bált szerveztünk. Így nem kellett terembért fizetnünk. Tamással felkerestünk sok innsbrucki magyart, kezdve Verkner Zsiga bácsival, aki támogatásként adott rögtön 2000 Schillinget, és kifizetett előre 14 belépőjegyet. Zsiga bácsitól 3400 Schilling-gel jöttünk ki. Ez bíztató kezdet volt. Különben Zsiga bácsi összeköttetéseinek befolyásos amerikai magyarokhoz köszönhetjük annak a pénznek nagy részét , amiből a Magyar Házat ’57-ben megvették. Miután előre kifizettek 200 belépőt, a látogatásokkal leálltunk. Védnökként felkértük Tirol tartományfőnökét és Innsbruck polgármesterét.
A bált június elején az akkor még elegáns hotelként működő Igler Hofban rendeztük. A vendégek száma több mint 260 volt. A bálon többek között az akkor fénykorát élő profitáncos Polay házaspár mutatta be tudását. De fellépett az IMEASZ Korcz Imre által vezetett tánccsoportja is. A francia konzulátus 6 személlyel képviseltette magát, de jelen voltak vendégek az angol és a német kozulátusok képviseletében is . A sikernek köszönhetően két évvel később az ugyanott lebonyolított bálon még többen voltak. Ezt követte még két igen sikeres bál az innsbrucki Holiday Inn-ben. Itt már nem a Polay házaspár, hanem a Polay tánciskola rock and roll formációja lépett fel.
Késöbb beválasztottak az Innsbrucki Magyar Házat Fenntartó Egyesület (Innsbrucki Magyar Diákotthon és Kultúrcentrum Egyesület) vezetőségébe is. Ebben az időben – a 70-es és 80 as években – zajott le a nyugati demokratikus országokban az a folyamat, amely a 68-as ifjúsági forradalmakkal kezdődött és végül a fiatal felnőttek emancipációjához vezetett. Ennek a folyamatnak fontos mérkövei voltak: a szexualitásra vonatkozó törvények reformja (Németország 1973) és a nagykorúság – ezzel a választójog elnyerésének levitele 21- ről 18 évre (Németország 1974, Ausztria 1975). A 70-es években az Innsbrucki Magyar Diákotthon mint fiúinternátus működött. A házired szerint hölgy látogatót, kivéve családtagokat, a lakók csak közösségi terekben (klubterem, konyha stb.) fogadhattak. Az új, a 80-as években elfogadott oszták diákotthontörvényben viszont ez állt: a lakók a szobájukban este 10 óráig fogadhatnak vendéget. A régi házirend ezért módosításra szorult. A Ház vezetőségi gyűlésén T., egy idős osztrák úr, a vitában így nyilatkozott: “Uraim, ha önök az intézményünkből egy bordélyházat akarnak csinálni, akkor nélkülem“ – felállt, kiment és becsapta az ajtót. Később írásban küldte el a lemondását. Az új házirendet megszavaztuk. Sőt, ebben Beanéni volt a fő iniciátor, az Innsbrucki Magyar Diákotthon idővel lányokat is fogadott. Ma már mindez történelem.
Valamikor a 90-es évek elején a Ház akkori vezetősége úgy látta, hogy az Innsbrucki Magyar Háznak ebben a formában nincs jövője. Az épület eléggé le volt pusztulva és deficittel működött, amit a már emlitett Groh atyától örökölt pénzből fedeztek. Nem tudták elképzelni, hogy ezt lehetne jobban is csinálni. Úgy gondolták és mondták, mielőtt „a Ház az ebek martalékává válik“ ajándékozzuk oda a magyar államnak. A következö közgyűlésre más programmal, ellencsapatot állítottunk fel és a közgyűlés nekik szavazott bizalmat. Egy- két átalakítással növeltük a szobák számát és ezzel sikerült a Ház anyagi helyzetét stabilizálni,az adománygyűjtésből befolyt pénzekből és Tirol Tartomány valamint Innsbruck Város támogatásával komoly felújíitásokra került sor. Ujjászületett többek között az elektromos hálózat, a fűtésrendszer, a konyhák, az ajtók, a homlokzat és a tető,a kőkerítés és a kert. A munkálatok alatt a ház működött. A házban 20 -22, többségben magyar diák lakott. Én 15 év után, mint a Házfenntaró Egyesület elnöke lemondtam. Helyemet Dr. Szabados Péter vette át, aki – aminek nagyon örülök, és mindanyian hálásak lehetünk – csapatával sikeresen irányítja az Innsbrucki Diákotthon és Kultúrcentrum sorsát.
Egyetemi tanulmányaimat közben folytattam és részt vettem a Szociológiai Intézet kutatásaiban. Ebben az időben Ausztiában az érettségizők és az egyetemre jelentkezők száma rohamosan nőtt. Az Intézet bővülni készült és munkatársakat keresett. 1975 –ben tanársegédként kezdtem egyetemi pályfutásomat; ledoktoráltam, számos kutatást vezettem, megjelentek publikációim tudományos folyóiratokban és könyveim. Tudományos kongresszusokat szerveztem, nemzetközi tudományos konferenciákon vettem részt és emellett persze tanítottam. Habilitáltam, kineveztek egyetemi tanárnak, vendégelőadóként rendszeresen előadtam Bécsben és Nürnbergben. 2006-ban nyugdíjaztak. Utána még 2017-ig dolgoztam, mint óraadó.
És a zordon tiroli hegyek? Tényleg lenyűgözőek, dél – amerikai rokonaim egyszer június elején jártak Innsbruckban: sziporkázó napsütés, a hegyek tetején körben hó. Tamás – mondták- sok helyen jártunk, szeretünk utazni,de ennél szebb hely nincs a világon!
Szerintem fontos, hogy az ember a tiroli hegyeket ne csak alulról nézze. Meg kell őket lovagolni: nyáron például felmenni a Patscherkofel-re, télen Seefelden a Rosskopf-on síelni és onnan lenézni. Más látvány és érzés, mint mindig csak alulról nézni őket. De be kell vallanom, hogy azért mindig örültem, amikor kikerültem a nagy hegyek közül, például a Garda tó déli, vagy a Balaton északi partjánál, vagy Budán az Erzsébet kilátónál. Lehet, hogy az is szerepet játszik , hogy én nem 14-15-16 évesen kerültem Tirolba, mint sok ’56-os honfitársunk, hanem hosszú németországi csavargás után 32 éves koromban. Igy Budapesten és Badenben a Wienerwald keleti nyúlványainál is igen otthonosan tudom érezni magam.
Utószó :
A tervezett 2-3 év innsbrucki tartózkodásból így végül több, mint 50 év lett. Nem bántam meg. Lenyűgöző környezetben élhettem és dolgozhattam. Úgy az egyetemen, mint az innsbrucki magyar közösségben jól adagolt egészséges kihívásokra, kellemes társaságra és jó barátokra találtam.
Meleghy Tamás